Tíz körül ültem kocsiba, hogy a Fotoplus által szervezett Nikon Szakmai Napra és Találkozóra induljak Budapestre. Annak ellenére sem volt a legjobb a kedvem, hogy a hasonló események mindig feldobnak. A korai kelés, a szürke, őszi idő, a szemerkélő eső tovább rontotta az egyébként sem vidám hangulatom. Aztán az autópályára érve az előttem siető gyerekmentő látványa sem segített sokat. Végül a YouTube Music 21-re is képes volt lapot húzni a One Love Manchester jótékonysági koncert egyik felvételével. Hosszabb volt ez a pesti út a szokottnál.
Megérkezve azonban gyorsan és határozottan javult a helyzet. Megcsodáltam az új Nikon vitrint, kézbe vehettem és kipróbálhattam a nemrég bejelentett Plena objektívet, és újra értetlenül állhattam a NIKKOR Z 400mm f/2.8 TC VR S fantasztikus képességei és műszaki paraméterei előtt. Mindeközben szakértő kezek varázsolták ismét makulátlan tisztára a gépem szenzorát. Persze ezeknek a találkozóknak nem ez a legfontosabb része, hanem az ott lévő ismerősök, ismeretlenek, barátok, kollégák és a velük folytatott szakmai és személyes beszélgetések. Régi arcok és új nevek, de a fotózás szenvedélye és a Nikon szeretete erős kapocs. Ezekkel a beszélgetésekkel délután kettőre már egyértelműen pozitív volt a nap mérlege. Pedig a legjobb rész még csak ezután következett: Esther Horvath, Nikon Ambassador előadása.
Esther munkáját a 2020-as World Press Photo pályázaton elért első helyezésével ismertem meg, intenzívebben Nikon Nagykövetté választása óta követem. Az általa végzett munka pedig fantasztikus. Esther főként a klímaváltozással kapcsolatos problémákra igyekszik felhívni a figyelmet, azonban fontos számára, hogy azokat az embereket is bemutassa, akik a kutatásokkal kapcsolatos munkát végzik nap, mint nap. A prezentáció fantasztikus képei közül egyébként a személyes kedvencem is pont a művész szerelemprojektjének (Women of Arctic Science) egyik ilyen, embereket bemutató felvétele lett. Esther személyében egy rendkívül határozott és céltudatos fotóst ismerhettünk meg, aki pontosan tudja mit és hogy szeretne megvalósítani. A céljai eléréséhez pedig olyan körülmények között dolgozik, amiket mi elképzelni sem tudunk. Képei nem csak azok témái miatt ismerhetők fel könnyen, de a kompozíció, és a fények használata is jellemző.
Az előadás a hely befogadóképessége miatt viszonylag kis létszámú hallgatóság előtt zajlott (pedig jelentkező lett volna még bőven), amit eleinte nagyon sajnáltam. A rendkívül közvetlen előadótól számos olyan érdekes kérdésre kaptunk választ, ami itt a 47. szélességi kör rohanó világában egyébként fel sem merül bennünk: Mi kell ahhoz, hogy valaki részt vehessen egy sarkköri expedíción? Honnan lehet tudni két hónap után, hogy a 24 órás sötétségben (vagy világosságban) épp milyen nap vagy napszak van? Miért tart a sarkkörön 2-3 percig egy akkucsere? Meddig bírja az akku és mennyi idő múlva akad fenn a tükör vagy fagy be a zoomgyűrű -50 °C környékén? A képeket nézve és a sztorikat hallgatva pedig már nem is bántam annyira, hogy nem fértünk be többen, mert valószínűleg más lett volna a hatás. Ahogy az online elérhető videókhoz képest is nagyon más élmény volt Esthert élőben hallgatni. Az járt a fejemben, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy itt lehetek. Hasonlóan kivételezettnek éreztem magam, mint azok akik ott ültek a Nirvana 1993-as MTV Unplugged felvételén, vagy akik 1992-ben Londonban élőben hallgathatták Gary Moore és B.B. King előadásában a “The Thrill Is Gone”-t a Town and Country Clubban.
Fantasztikus délután volt. Köszönöm, Esther!
